Aki a s?tétség éveit elfelejti, nem érdemli meg azt a napot, amely ma rásüt. Egy fájón búgó hang valahonnan az ?gb?l. A szívre helyezett parázs perg? hamuja. Akinek lábánál a tenger álmodott. Diz?z és nemzeti intézmény: Karády Katalin. Olyan gyémántragyogású csillag volt, amit itthon és a halált süv?lt? orosz hómez?n ugyanúgy látni lehetett. Mert a legszebb csók volt, amit meg nem adott az élet. ?gve dobták el, mert mindig izzott valami jéghideg forrósággal. Nem volt jó színészn?, csupán elhitet? színészn? volt. Sz?gletes mozgású, tündéri trampli. Mégis talán maga Ady Endre is beleszeretett volna. Dalaival az emberek szívét csókolta meg, hogy tovább tudjanak dobogni… A háta volt zseniális, ahogy elmenni tudott. Elvitte vállán az id?t, a filmjeit, a legendáját… Az ítéletet, a rá mért titokzatos büntetést kutatta, a Labirintus bejáratát. A b?n?s n?, aki elkárhozni nem tud, s ezért a férfiak végzetévé lesz. De ez a végzet mindig k?z?s. Elment, elrohant, mert elégett a szíve. Játszott a t?rténelemmel, játszott és énekelt. Majd odahagyott huszonvalahány filmet, sikert, álmokat, s egy elveszített háborút. ?tkelt az óceánon, hogy kalaposn? legyen. Ne kérdezd, ki voltam, / A csókodat én akartam, / ha majd egyszer megsokalltad, / azt mondom agy?!" Lehullott a parázs a hamvadó cigarettavégr?l. Végigszívták. ? vissza sem nézett, és nem mondhatta senki, hogy AGY?. (Mihalicza Tamás, 1990)
評論0